FRANCIAORSZÁG FORRONG: EGY ORSZÁG KERESI JÖVŐJÉT A MACRON-KORSZAK DÖNTÉSEINEK ÁRNYÉKÁBAN – INTERJÚ HENRI MALOSSE-SZAL, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁG KORÁBBI ELNÖKÉVEL

A franciaországi tiltakozások kezdetben az oktatással kapcsolatos kérdések miatt robbantak ki, ám azóta a megélhetési költségekkel, a közszolgáltatásokkal és az általános politikai elégedetlenséggel kapcsolatos aggodalmak is előtérbe kerültek. Milyen közös, mélyebben meghúzódó társadalmi probléma kapcsolja össze ezeket a különböző követeléseket?

Valójában két különálló problémáról van szó.

Az egyik a fiatalok jelentős részét sújtó bizonytalanság és szorongás, függetlenül attól, hogy jómódú városrészekben vagy hátrányos helyzetű külvárosokban élnek. Az előttük álló jövőkép borús: egy egyre mélyebb válságba süllyedő ország, a munkahelyeiket fenyegető mesterséges intelligencia, valamint a család – a társadalom hagyományos alappillére – megkérdőjeleződése. Emellett Macron elnöksége alatt tovább nőttek a gazdag és szegény fiatalok közötti bánásmódbeli egyenlőtlenségek is.

A középiskolások sztrájkjai a párizsi régió szegény külvárosaiban kezdődtek, ahol egyes iskolákban borzalmasak a fizikai körülmények: higiéniai szempontból kifogásolható mosdók, tanárhiány és rossz állapotú épületek jellemzik ezeket az intézményeket. Ez a helyzet azonban szinte mindenütt megfigyelhető, a vidéki térségeket is beleértve, mivel az oktatási költségvetést felemésztik a csillagászati működési költségek, miközben a beruházások mértéke folyamatosan csökken.

Másrészről viszont, a lakosság egészének körében is valódi társadalmi elégedetlenség tapasztalható, mivel Macron elnöksége alatt összességében csökkent a polgárok többségének életszínvonala, amit a benzin és a gáz árának emelkedése tovább súlyosbított. A társadalom egyre nagyobb részét teszik ki az ún. „dolgozó szegények”. A francia elnöki időszak tíz éve alatt megduplázódott az élelmiszersegélyre szoruló állampolgárok száma – a született franciáké és a bevándorlóké egyaránt. Mindezt úgy, hogy a tőkejövedelmek hatszorosukra nőttek.

Mindeközben egyre több vállalkozás megy csődbe. A kis- és középvállalkozók, a manufaktúrák és a kereskedők helyzete mind-mind nehezebbé vált. Macron kormánya nyíltan a nagypénzügyi köröknek, a nagyvállalatoknak és a tehetőseknek kedvez, és mindezt a francia nép rovására teszi. Ez jelenleg a hazám legfőbb problémája.

Hogyan látja, mennyiben tekinthetők a jelenlegi események a Franciaországban elhúzódó politikai és társadalmi válság újabb fejezetének? Milyen jelentős hasonlóságokat és különbségeket lát a sárgamellényesek mozgalmához és a korábbi országos tiltakozásokhoz képest?

A sárgamellényesek megjelenésekor dúló válság idején Macron elnököt éppen csak megválasztották, és még bizonyos fokú bizalmat élvezett. Ma már az elnöki mandátumának vége felé jár, és soha nem volt ennyire népszerűtlen. A franciák kevesebb mint 15 százaléka bízik benne.

Ez nem különösebben meglepő – többek között – annak ismeretében, hogy míg korábban a benzin literje 1,60 euróba került, ennek ára napjainkra 2,35 euróra emelkedett.

A sárgamellényesek idején Macron tízmilliárd eurót tudott szétosztani. Mára azonban Franciaország nyakig eladósodott: államadóssága a bruttó hazai termék (GDP) 121 százalékát teszi ki, és alig maradt mozgástere – bár Emmanuel Macron ennek ellenére mindig talál pénzt arra, hogy Ukrajnába küldje…

A helyzet tehát sokkal aggasztóbb, mint korábban, ugyanakkor az elnökválasztásig már csak hat hónap van hátra. A kérdés ezért az, hogy az emberek kivárják-e a jövő áprilist, hogy új politikai irányvonalat válasszanak, vagy tovább fokozódik a haragjuk. Jelenleg inkább a második forgatókönyv kezd kibontakozni előttünk. Vagyis egy olyan társadalmi válság előjelei láthatók, amely a következő hetekben, az év végéig tovább mélyülhet, még nehezebbé téve egy új elnök hivatalba lépését.

Milyen szerepet játszanak a tiltakozásokban a fiatalok jövőbeli kilátásai, a társadalmi mobilitásba vetett bizalom elvesztése és a közszolgáltatások állapota?

Ahogy már említettem, a fiatalok tanácstalanok. Érdekes megfigyelni, hogy az elégedetlenség a katolikus iskolákra és a jómódú városrészekre is átterjedt. Az pedig általánosságban elmondható, hogy Franciaországban az elmúlt mintegy húsz évben a közszolgáltatások állapota jelentősen romlott, mely folyamat Macron elnökségének éveiben felgyorsult: a működési költségek folyamatosan nőnek, a beruházások pedig egyre csökkennek. Az állami kórházi rendszer például siralmas állapotban van, különösen vidéken, ahol egyre több az úgynevezett „orvosi sivatag”, vagyis olyan térség, ahol rendkívül nehéz orvosi ellátáshoz jutni. Mindeközben a francia állam szigorúan fenntartja az orvosi egyetemekre felvehető hallgatók számának korlátozását, és egy igazságtalan, technokrata kiválasztási rendszert alkalmaz, amelyet „Parcoursupnak” neveznek. Ezt a rendszert a középiskolások is kifogásolják. Ezen intézkedések eredményeként Franciaországban jelentős orvoshiány alakult ki, amelyet az állam külföldi orvosok behozatalával próbál orvosolni. Újabb technokrata abszurditás…

Hogyan látja, a jelenlegi konfliktus kapcsán generációs szakadékról vagy sokkal inkább a politikai képviselet válságáról beszélhetünk?

Nem látok generációs válságot. A tiltakozó fiatalok egyáltalán nem viselkednek ellenségesen az idősebbekkel szemben – éppen ellenkezőleg. Ez a szorongás válsága. A fiatalok úgy érzik, cserbenhagyták őket. Több erőforrást követelnek ahhoz, hogy sikeresek lehessenek tanulmányaikban: több tanárt és nagyobb támogatást. Látják, hogy az iskoláik állapota egyre romlik, miközben egy jó egyetemi képzés megszerzése drágábbá és egyre nehezebbé válik. Eközben pedig túl kevés az olyan politikus, aki meghallgatná az ifjúságot. Aggodalmaikra leginkább egy 75 év feletti radikális baloldali vezető, Jean-Luc Mélenchon van ráhangolódva, aki a 18 – 25 év közötti választópolgárok körében több mint 40 százalékos támogatottsággal bír.

Hogyan reagáltak a francia politikai vezetők a tiltakozásokra, és mennyiben sikerült kezelniük azok kiváltó okait? Hol kell meghúzni a határt a közrend fenntartása, a politikai felelősségvállalás és a tiltakozók jogos követeléseinek elismerése között?

A kormány kezdetben a régi, „hagyjuk elmérgesedni a helyzetet” stratégiát alkalmazta, több egymást követő lépésben:

• A konfliktus kezdetén szemet hunyt a történtek felett, és úgy tett, mintha nem venné észre a problémát.
• Majd rendőröket küldött a középiskolákba, különösen a szegény, magas bevándorlóarányú külvárosokban. Ez szükségszerűen városi erőszakhoz vezetett. (Ezzel a lépéssel egyúttal magát a mozgalmat is próbálták hitelteleníteni).
• Ez a katasztrofális stratégia október 17-én érte el a csúcspontját, amikor is a kormányt teljesen váratlanul érte a tüntetések mérete: a vártnál ötször – nyolcszor többen vettek részt rajtuk. A külvárosokban a fosztogatók és rendbontók „bátorítására” épülő taktika katasztrófához vezetett: több ezer kis üzletet megrongáltak, a pusztításról készült felvételek pedig bejárták a világot.
• Október 17-e után Macron elnök elismerte, hogy tévesen ítélte meg a mozgalmat, a kormány pedig megpróbált első, konkrét válaszokat adni a középiskolások követeléseire. Ez azonban már túl későn történt.

Mindeközben az elnökválasztásig már csak hat hónap van hátra, és a kormány parlamenti többség hiányában nem képes elfogadtatni a 2027-es költségvetést. Így patthelyzetbe került.

Ami pedig az akut társadalmi követeléseket illeti – minimálbér, üzemanyagárak és hasonló kérdések –, a kormány mindeddig semmilyen konkrét intézkedést nem jelentett be. Egyértelműen arra vár, hogy mi lesz a november 5-re meghirdetett nagyszabású sztrájk és tüntetés eredménye.

A kormány tehát továbbra is habozik, és kitér a probléma elől. Ez rendkívül ostoba taktika.

Ön szerint, ezzel szemben mit kellene tennie a kormánynak? Milyen konkrét politikai vagy társadalmi intézkedések enyhíthetnék jelentősen a feszültségeket?

Véleményem szerint két sürgős prioritás van:

• A fiatalok helyzetét illetően: meg kell szüntetni az igazságtalan Parcoursup kiválasztási rendszert, és rendkívüli tervet kell kidolgozni a leromlott állapotú középiskolák felújítására.
• Emellett pedig csökkenteni kell az olajra és a gázra kivetett adókat.

A többi kérdésben majd az elnökválasztás eredménye dönti el a vitákat.

A lezajlott események fényében miként látja, hogyan különböztethető meg a békés társadalmi mozgósítás, a politikai indíttatású radikalizálódás és az erőszakos incidensek dinamikája?

A tiltakozások általánosságban békésnek mondhatók. Három okból fajulnak erőszakba:

• A rendőrség nem megfelelő fellépése miatt. Marseille-ben október 17-én azt láttuk, hogy a rendőrök minden ok nélkül megtámadtak békés tüntetőket, miközben hagyták, hogy a garázdák zavartalanul fosztogassák az üzleteket.
• A szélsőbaloldali és szélsőjobboldali csoportok peremének részvétele miatt. Ezek a csoportok – olykor más európai országokból érkezve, adott esetben manipuláció vagy fizetség hatására(?) – a felvonulások körül vagy azokkal párhuzamosan zavargásokat szítanak.
• A garázdák és a szervezett fosztogatóbandák megjelenése miatt. Ők „kihasználják az alkalmat”, tudva, hogy – akárcsak október 17-én – a rendőrség félrenéz majd.

És maguk a politikai szereplők mennyiben képesek befolyásolni a mozgalmat, illetve azt saját céljaikra felhasználni?

Két eltérő dolgot kell megkülönböztetni. Egyrészt az erőszakos kisebb csoportokat, amelyek anarchista irányultságúak, a legradikálisabb szervezetekhez köthetők, és olykor a szélsőbaloldalhoz vagy a szélsőjobboldalhoz tartoznak. Ezek célja a káosz előidézése. Egyesek közülük akár olyan „szakemberek” is lehetnek, akik kifejezetten a káosz megteremtéséért dolgoznak, adott esetben bizonyos globalista erők megbízásából.

Másrészt az elnökválasztási kampányban részt vevő politikai erőket, például Jean-Luc Mélenchon La France Insoumise nevű pártját, amely igyekszik politikai tőkét kovácsolni a tiltakozások támogatásából. Ezzel a baloldal vezető erejévé kíván válni, és a második helyet szeretné megszerezni a közelgő elnökválasztáson, hogy a második fordulóban Marine Le Pennel mérkőzhessen meg. Természetesen a La France Insoumise-nak nem közvetlen érdeke az erőszak, de tény, hogy a jelen helyzetben a „nép védelmezőjeként” léphet fel.

A Mélenchon-nal versengő másik baloldali jelölt, a globalista Raphaël Glucksman – aki nem mellesleg G. Soros közeli barátja – egyáltalán nem hiteles a tiltakozók körében.

Álláspontja szerint milyen hatással lehet a tiltakozási hullám a 2027-es francia elnökválasztás eredményére?

Egyelőre mindössze két nyertese van a helyzetnek. Marine Le Pen, aki úgy képviseli a rend és a törvényesség pártját, hogy közben kellő érzékenységet mutat a fiatalok és a lakosság általános követelései iránt. Határozottan támogatja a rendőrséget, a tömeges bevándorlást pedig a társadalmi nyugtalanság egyik forrásaként bírálja. A másik nyertes határozottan Jean- Luc Mélenchon, aki a tiltakozó mozgalom politikai vezéralakja, ráadásul tapasztalt politikus.

A vesztesek köre már jóval bővebb. Egyrészt ide sorolható a hagyományos jobboldal, amelyet Bruno Retailleau, a Republikánusok párt vezetője képvisel. Ez az oldal kizárólag a rend fenntartásáról beszél, és nem mutat empátiát a fiatalok iránt. Úgyszintén a politikai vesztesek körébe tartozik Raphaël Glucksman „kaviárbaloldala”, vagyis a globalista politikus, aki egyetlen válaszként a „woke” narratívához ragaszkodik. Végezetül, az Emmanuel Macront támogató pártok jelöltjei is, akik annyira zavarban vannak a Macron-elnökség örökségének terhétől, hogy semmit sem tudnak mondani a válságról.

Ami a további politikai szereplőket illeti, érdemes még megemlíteni Marine Le Pen korábbi szövetségese, a jobboldali-szuverenista jelölt, Nicolas Dupont-Aignan igen megfontolt álláspontját. Ő konkrét válaszokat követel a fiatalok igényeire, és korábban a sárgamellényeseket is támogatta. De ugyancsak figyelemre méltó Jacques Chirac korábbi miniszterelnökének, Dominique de Villepin-nek az álláspontja is. Mindketten a politikai élet peremén álló jelöltek, de sajátos hangot képviselnek a közéleti vitákban.

Ugyanakkor napjainkban nemcsak Franciaországban, hanem Európa-szerte egyaránt masszív tüntetési és zavargáshullám söpör végig. Milyen párhuzamok és különbségek figyelhetők meg ezek, illetve a francia tiltakozások között? Beszélhetünk-e közös európai elégedetlenségi hullámról, vagy inkább különálló nemzeti válságokról van szó, amelyek hasonló formában jelentkeznek?

Személy szerint nem látok európai dimenziót a franciaországi válságban. Azonban közös pontokat igen. Egyrészt az európai fiatalok – és az idősebb generációk – elutasítják vezetőik háborús retorikáját, Franciaországban, Németországban és másutt is. A gyakorlatban nem értik, hogy a kormányok miért költenek egyre többet fegyverkezésre, és miért küldenek milliárdokat Ukrajnának, miközben néhol már arra sincs pénz, hogy vécépapírt vásároljanak az iskolák számára… Másrészt a benzin, a gáz és a villamosenergia árának emelkedése mindenhol megterheli az európai háztartások költségvetését, ami ugyancsak az elégedetlenség egyik közös forrásaként detektálható.

Franciaország helyzete azonban, néhány hónappal az elnökválasztás előtt, egészen egyedülálló.

Miként látja, milyen következményekkel járhat a franciaországi helyzet az Európai Unió működésére nézve, különösen a gazdaságpolitika kialakítása, a költségvetési mozgástér és a közös európai politikai irányvonal tekintetében?

Ami biztosan elmondható, hogy az elnökválasztási verseny két várható éllovasa, Marine Le Pen és Jean-Luc Mélenchon egyaránt rendkívül kritikus az Európai Unió jelenlegi működésével szemben:

• elutasítják a Brüsszelből érkező gazdasági felügyeletet;
• ellenzik az Ukrajnának nyújtott hatalmas összegű támogatást;
• egy protekcionistább Európát szorgalmaznak;
• végül, de nem utolsó sorban, elutasítják Ursula von der Leyen háborús retorikáját.

Milyen pozitív jeleket lát a jelenlegi franciaországi események kapcsán, különös tekintettela fiatal generációra és Franciaország, illetve Európa jövőjére?

A válaszom meg fogja lepni. Ebben a válságban én kizárólag pozitív jeleket látok. XIV. Leó pápa szeptember végi metzi beszéde, amelyet Európa egyik alapító atyja, Robert Schuman tiszteletére mondott el, mélyen inspiráló volt. Számomra iránymutatásként szolgál.

A Szentatya franciaországi látogatása óriási sikernek bizonyult, és a tüntetésekéhez hasonló nagyságú tömegeket vonzott. Mindkét esetben sok fiatal volt jelen. Ellentétben azzal, amit a hagyományos konzervatív jobboldal némely képviselői gondolnak, egyes fiatalok éppúgy megtalálhatók voltak a pápát támogató tömegben, mint az október 17-i felvonulásokon.

Ez egy olyan ifjúság nagyon pozitív jele, amely újjáépíti önmagát, és jobb jövőről álmodik.

1968-ban a fiatalok – vagy legalábbis jelentős részük – tévútra tévedtek a korlátlan szabadság illuzórikus keresése során. Az 1990-es években az individualista materializmus és a pénz kultusza uralkodott. A fiatalok csak drága autókról, utazásokról, könnyen megszerezhető pénzről, vállalkozásról és hasonló dolgokról álmodoztak.

A mai generáció, amelyet Z generációnak nevezünk, sokkal inkább elkötelezett a politika iránt, hazafiasabb, és nagyobb tisztelettel viseltetik az idősebbek és a hagyományok irányába. Értelmet keresnek, és sokkal inkább a közösségi szellemre összpontosítanak: a helyi közösségre, a diákközösségre, a családra, a régióra, a nemzetre és Európára. Az összetartozás, az elkötelezettség és a tisztelet értékeivel azonosulnak. Értelmet keresnek. A mai vezetők azonban nem képesek ezeket megadni nekik. Éppen ezért, nem véletlen, hogy miért ilyen népszerűek körükben az olyan személyiségek, mint a pápák – Ferenc és XIV. Leó -, a dalai láma és a filozófusok… Úgy gondolom tehát, hogy empátiával kell tekintenünk ezekre a fiatalokra, és meg kell hallgatnunk őket. Nem a negatív jelekre kell összpontosítani, hanem a pozitívakra.

Álláspontom szerint a mai európai vezetők többsége az 1990-es évek generációjához tartozik: individualisták, materialisták, a pénz megszállottjai, és a „wokizmus” megrontotta őket.

E kört én „S generációnak” nevezném – az S a Soros névre utal. Mindannyian olyan „Young Leaders” programok résztvevői voltak, amelyeket amerikai demokraták és neokonzervatívok szerveztek. Ennek is köszönhető, hogy képtelenek megérteni a mai ifjúságot. Csak a saját pénztárcájuk és vagyonuk jár a fejükben.

Tehát új európai politikai vezetőkre van szükség, akik képesek meghallgatni a fiatalokat, és reményt tudnak nyújtani nekik. Csak rajtunk múlik, hogy dolgozunk-e ennek érdekében, és kineveljük az európai vezetők új nemzedékeit: olyan valóban hiteles vezetőket, akiket egyszerre vezérel a szolidaritás szelleme és az európai identitásunk iránti tisztelet. Bizonyos értelemben ez a háború utáni alapító atyák „kereszténydemokrata” szellemiségének újjáéledését jelentené.

Ez a szellemiség mára feledésbe merült, nekünk azonban kötelességünk korunkhoz igazított formában újraéleszteni.

Henri Malosse francia közéleti szereplő, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság korábbi elnöke, aki hosszú éveken át vett részt az európai együttműködés és a civil társadalom ügyeinek alakításában.

Borítókép: Jorge Jaramillo, CC BY-SA 4.0, via Wikimedia Commons